Chapter Five.

Sziasztok nyuszik! :)
Végre valahára meghoztam a legújabb fejezetet, amely szerintem sokkal jobbra sikeredett mint az előző. Kicsivel hosszabb is lett, de remélem nem fog nagyon feltűnni és nem fogjátok elunni magatok az olvasása közben. A mostani részről annyit, hogy Seraphine és Garrett látogatást tesznek az egyik halott barátjánál, Noel pedig ismét feltűnik a színen. (Dalma barátnőm már hiányolta mindannyiunk kedvenc kávés fiúját.) Mellettük a részben még megjelenik Holbrook és Ethan is. Az események pedig innentől befognak indulni. Remélem elnyeri a tetszéseteket ez a rész is. :)
A következő részt megpróbálom hamarabb hozni! Köszönöm szépen a 2650 megjelenítést és a 33 feliratkozót! ♥
Jó olvasást kívánok mindenkinek, remélem tetszeni fog ez a rész is!
Puszi, Faithe.

„Nem kell keresni a bűntényt, jön az magától is.” 

Másnap reggel a fiatal nyomozólány kissé nyűgösen és kialvatlanul kelt fel, ugyanis McNail ezredes már kora hajnalban felhívta telefonon, Seraphine-t, hogy kivételesen előbb menjen be a rendőrségre, mert sok dolga lesz. Ugyan részletesen nem fejtette ki a főnöke, hogy mi lesz a dolga, de a lány szinte biztos volt benne, hogy a Grim Reaper gyilkosságokkal kapcsolatos. Lehet elkapták a gyilkost? Vagy talán vannak már gyanúsítottak? Nem, az nem lehet. Miközben Seraphine az ablakon kibámulva elmélyedt a gondolataiban, addig testvére a konyhában tevékenykedett és a kávét főzte le a húgának. Életében először főzött le kávét, ugyanis a Rosier családban egyedül Seraphine és az apja szokott kávézni, így emiatt csak remélni tudta, hogy a fiatal nyomozólánynak ízleni fog a fekete lötty. Mikor már kellőképpen érezni lehetett a kávé illatát a konyhában, Seraphine elfordult az ablaktól majd a konyhapult előtti székhez ment és ráült.
- Vihar közeleg – szólalt meg a lány majd összefonta maga előtt a karjait. – Jobb lesz, ha sietsz a cuccaim pakolásával.
- Mióta lettél te meteorológus? – vonta fel kérdőn a szemét Ethan, holott nagyon jól tudta, húgának igaza volt. Borult és szürke volt az ég. – Egyébként miért hívott fel, McNail ezredes?
- Azt akarja, hogy menjek be előbb – vont vállat a lány, ezt követően pedig kávét öntött magának az egyik bögréjébe. – Szerintem valami előrelépés történt a Grim Reaper ügyben.
Ethan kételkedve meredt a húgára, ami szerencsére a lánynak nem tűnt fel. Seraphine belekortyolt a kávéjába, ám mihelyst megízlelte a koffeines italt egy keserű fintorba torzult az arca, bögréjét pedig undorodva tette le a pultra.
- Ez a kávé borzalmas, Ethan – pillantott rá a lány a kávéra, bátyja pedig megforgatta a szemeit. – Olyan íze van, mint a sárnak.
- Hogyan jutsz be a városba? – hagyta figyelmen kívül testvére mondatait a férfi.
- Eredetileg Shanon elvitt volna, de el kell mennie még a bankhoz, így inkább hívtam egy taxit – kezdett el pakolni a lány. – Hamarosan ide kell érnie.
Amint a fiatal nyomozólány a mondata végéhez ért, egy hangos dudálás hallatszódott odakintről, jelezve, hogy megérkezett a taxi. Seraphine felkapta a telefonját, ezt követően pedig egy gyors puszit nyomott a bátyja arcára, majd végül kisietett a taxishoz, aki unott képpel meredt előre mikor a lány beszállt a kocsiba.
- Hová vihetem? – nézett hátra a taxis.
- A Costa Coffeehoz, legyen szíves – a férfi bólintott egyet, majd előrefordulva elindította a kocsit.
A körülbelül fél órás út csendben és unalomban telt. Míg Seraphine a gyilkosságokkal kapcsolatos jegyzeteit böngészgette, addig a sofőr valamilyen dalt dúdolgatott, ami egy kicsit idegesítette a fiatal nyomozólányt, de inkább nem tette szóvá. Tekintetét számtalanszor végigfutatta a legújabb rejtvényen, és elgondolkodott azon, hogy vajon mi vehette rá Grim Reaper-t arra, hogy kegyetlen gyilkossá váljon. Gyerekkori trauma? Hatalomvágy? Bosszú? Seraphine nem tudta volna megmondani, hogy mi is vezérelhette a gyilkost, de abban szinte biztos volt, hogy mind a három ok nagy szerepet játszott Grim Reaper életében, és az áldozatait pedig nem véletlenszerűen választotta ki. Valami összeköti őket, de vajon mi? Gondolkodni már ezen nem volt több ideje, ugyanis megérkeztek a Costa Coffeehoz, Seraphine legnagyobb örömére. Kifizette a nem túl olcsó utat a lány, majd elköszönve a férfitól, elindult a kávézó bejáratához. Rögvest benyitott a helyiségbe és boldogan állapította meg, hogy nincsen nagy tömeg. Semmi kedve nem volt a hatalmas, nyüzsgő tömeghez ráadásul sietnie is kellett, hiszen az ezredes már várt rá. Miközben a pult fele lépkedett, azonnal kiszúrta Noel-t, aki éppen az egyik asztalt törölgette unott arckifejezéssel. Látszott rajta, hogy csak kényszerből volt ott. Nyilván kellett neki a pénz a megélhetéshez. A nyomozónő elfordította onnan a tekintetét, majd megállt a pult előtt.
- Szia! Mit adhatok? – jelent meg egy szőke hajú lány, Seraphine-nal szemben.
- Egy kávét, két cukorral és tejjel elvitelre.
- Mindjárt hozom. – Seraphine bólintott egyet, majd hátrafordult és ismételten Noel-t kezdte el keresni a tekintetével, akit meg is talált egy másik asztalnál.
A lány szinte biztos volt benne, hogy Noel látta őt, csak úgy tett mintha nem. Másfél percbe telhetett mire a kiszolgáló lány meghozta, Seraphine-nak a kávéját, aki azon nyomban ki is fizette a rendelt italát, majd azt követően elköszönt a másik lánytól és elindult Noel felé. Nem telt sokba mire a férfi is észrevette a nyomozólányt, így rögtön abbahagyta az asztal törölgetését.
- Micsoda morcos valaki – állt meg a lány a férfi előtt, mire az felnevetett.
- Miből gondolod, Seraphine?
- Az arckifejezésed mindent elárul – vigyorodott el. – Miért dolgozol itt, ha unod az egészet?
Noel a kérdés hallatára hirtelen elkomorodott. Másodpercekig némán nézték egymást, míg végül a férfi megadóan felsóhajtott.
- Kell a pénz, hogy finanszírozni tudjam az egyetemet.
- Szüleid nem tudnak besegíteni a költségekbe? – vonta fel a lány kérdőn a szemöldökét.
- Ezt most inkább hagyjuk – felelte elmerengve a férfi, miközben újból elkezdte az asztalt törölni. – Hogy halad a nyomozásotok? Sikerült valamire jutnotok?
Seraphine-nak feltűnt a gyors témaváltás, ám nem tette szóvá, hiszen bizonyára nyomós indoka lehetett a fiúnak arra, hogy ne beszéljen a szüleiről. Viszont Noel, kényes kérdéseket tett fel, amire a lány nem igen szeretett volna válaszolni.
- Valamennyit haladott előre az ügy – válaszolt szűkszavúan a lány.
A férfi eme mondatra abbahagyta az asztal törlését és felnézett a lányra. Meglepődve nézett bele Seraphine mogyoróbarna íriszeibe.
- Komolyan? Mondjuk már épp ideje volt, viszont örülök, hogy sikerült elérnetek valamit – mosolyodott el a férfi, miközben még mindig a lányt nézte, aki egyre jobban zavarban volt.

- Igen, egyetértek – mondta zavartan és nyelt egyet. – Viszont most mennem kell. McNail ezredes dühös lesz, ha nem érek oda időben.
A fiatal nyomozólány biccentett egyet a fiúnak, majd elindult, azonban nem jutott messzire, ugyanis mikor elhaladt Noel mellett, a barnahajú srác visszarántotta.
- Ha ráérsz, akkor majd ugorj be. Jó lenne csevegni – suttogta a lány fülébe, ezt követően pedig egy ezerwattos vigyor kíséretében elengedte a meglepődött lányt, aki csak bólintott egyet.
Kiérve a kávézóból, Seraphine még mindig megdöbbenve állt, miközben beleivott a kávéjába, ami már teljesen kihűlt. Ennél kínosabb helyzetbe már nem is kerülhetek, gondolta összeráncolt homlokkal a lány és megrázta a fejét. Igen, Noel szívdöglesztő pasi volt, de a lány nem akart senkivel se randizni, hiszen egy elég fontos ügyön dolgozott amibe – szerinte, - nem fért bele a pasizás. Mindenesetre jól esett neki, hogy valakinek tetszik, hiszen a legutóbbi kapcsolata sajnos csúnya véget ért.
Mihelyst belépett a Rendőr- Főkapitányságra az egyik kollégája jelent meg előtte azzal, hogy az ezredes már várja őt az irodájában. Seraphine csak egy bólintással reagált és útja kivételesen nem a saját irodájába vezetett, hanem Steven McNail irodájába. Kíváncsian várta, hogy milyen hírrel szolgál majd az ezredes, így nem habozott, hanem amint odaért az ajtóhoz, rögvest bekopogott. Félperces szünet után elhangzott egy „Szabad” majd a fiatal nyomozólány belépett az ajtón. Tekintete gyorsan körbesiklott a már jól ismert irodán és megkönnyebbülten állapította meg, hogy Garrett is a helyiségben tartózkodott. Az idős ezredes a székében ült, arca pedig megterheltnek tűnt.
- Jó Reggelt, Miss Rosier! – üdvözölte a lányt. – Kérem, foglaljon helyet. A lány egy biccentés kíséretében leült Garrett mellé, aki bátorítóan rámosolygott.
- Beszélni szeretett volna velem, uram? – a férfi lassan bólintott és lopva rápillantott Miller nyomozóra.
- Igen, szeretném önt és Garrettet megbízni egy feladattal – hajolt előrébb a székében. – Ki kellene hallgatniuk Miss Merryweather-t. Ő látta utoljára élve, Amanda Stuart-ot.
- De hiszen őt már kihallgatták kétszer is, nem? – húzta össze a szemöldökét Seraphine, az ezredes bólintott egyet.
- Igen, tudom. De muszáj még egyszer kihallgatnunk, hátha maguknak jobban megnyílik. Főleg magának, Miss Rosier.
- Nekem? – nézett megütközve a lány az idősebb férfire. – Miért pont nekem?
- A nők jobban megnyílnak egymásnak. Elmondanak olyan dolgokat, melyeket a férfiaknak nem – mondatait egy sóhaj követte, s megdörzsölte a szemeit. – Bízom magában. Miller nyomozónak pedig megvan a tehetsége ahhoz, hogy beszéltetni tudja az embereket.
Arra a kijelentésre, mind a két fiatal nyomozó féloldalasan elmosolyodott, azután ismételten a lány szólalt meg.
- Rendben, megpróbálhatjuk. Viszont akkor a többi áldozatnál is így legyen? – Steven megrázta a fejét és egy papírlapot nyújtott át a lánynak.
- Egyelőre elég lesz csak Miss Merryweather-el. Utána esetleg megpróbálhatják, Clarissa Livonsszal. Ő látta utoljára Jessicát, a húgát.
- Köszönjük, hogy megbízik bennünk – szólalt meg Garrett és a lánnyal együtt felálltak a székből, majd elköszönve az ezredestől, kiléptek az irodából.
A két nyomozó végighaladt a hosszú folyosón, azt követően pedig lementek az első emeletről a földszintre. Néhány kollégával találkoztak csak, akiknek odaköszöntek. A lány meg volt lepődve azon, hogy nem futottak össze Wildennel vagy Shanonnal, hiszen nekik is ott kellett volna lenniük. Ha csak nem küldték ki őket helyszínelni. Kiérve az épületből útjukat, Garrett kocsija felé vették, ami szerencsére nem volt messze a bejárattól. Mindketten beültek a kocsiba, azt követően pedig Seraphine az apró papírt a férfi kezébe adta. Szerencsére nem kellett a külvárosba menniük, így viszonylag gyorsan és kellemesen tették meg az utat Michelle Merryweather lakásáig. A két barát mindenféléről társalgott, szóba került még Ethan, ugyanis Garrett is hallotta azokat a pletykákat, miszerint Seraphine bátyja visszatért a városba.
Elérve a Bluebell Street-et, egy látszólag békés és családias utca tárult a két nyomozó szeme elé. Habár nem voltak a külvárosban, azért észre lehetett venni, hogy pár utcára vannak csak tőle, hiszen a Bluebell Street-en már sorakoztak a különböző kinézetű családi házak. Garrett az egyik fehérszínű háznál állt meg, aminek barna kerítése volt. A környék csendes volt. Túlságosan is.

- Szerinted sikerül valaha is elkapnunk, Grim Reaper-t? – kérdezte Seraphine, mielőtt még kiszállhattak volna a kocsiból. Garrett rápillantott.
- Őszintén? Fogalmam sincs – rázta meg a fejét csalódottan a férfi és elfordult. – Mindenestre muszáj lesz kikérdeznünk ezt a lányt, ha minél előbb meg akarjuk oldani az ügyet.
A barnahajú nyomozólány egy bólintást követve kiszállt a kocsiból, példáját pedig Garrett is követte, aki még gyorsan lezárta a kocsit, biztonság kedvéért. Nem fog ez a környék megtéveszteni, gondolta magában a férfi miközben a kulcsot a zsebébe helyezte és követte a lányt, aki már a ház tornácán állt. Megállt mellette, majd egymásra nézve bólintottak egyet és Seraphine bekopogott. A kopogást pár másodperces csend, várakozás követte egészen addig, amíg bentről lépteket nem hallottak, melyek egyre hangosabbak lettek, ahogy a lány elért az ajtóhoz. Kattant a zár és kinyílt az ajtó. Miért zárkózik be mikor itthon van, gondolkodott el a fiatal nyomozólány. Az ajtóban egy alacsony, kissé sápadt arcú, világosbarna hajú lány jelent meg és zavartan meredt a két nyomozóra.
- Michelle Merryweather? – szólalt meg Garrett.
Az említett lány bólintott egyet majd szélesebbre tárta az ajtót, ám még mindig távolságtartóan méregette őket.
- Igen, miben segíthetek? – hangja rekedt volt, kezeit pedig összefűzte maga előtt.
- Seraphine Rosier és Garrett Miller nyomozók vagyunk – mutatták fel a rendőrségi igazolványukat. – Lenne néhány kérdésünk, ha nem bánná.
Michelle ugyan vonakodott, de végül egy halk sóhaj kíséretében beengedte a két nyomozót és egy hangulatos nappaliba vezette őket, ahol a kanapén foglaltak mindketten helyet. Velük szembe pedig a lány ült le.
- Nézzék, már mindent elmondtam a kollégáiknak, amire emlékszek. Semmi újat nem tudok maguknak mondani – tárta szét kétségbeesetten a karjait a lány, majd beharapta az ajkait.
- Miss Merryweather, sajnálom, de nem tennénk fel újra meg újra ezeket a kérdéseket, ha nem lennének feltétlenül fontosak.
A lány, Seraphine-ra tekintett, miközben a csuklóit egymásnak dörzsölte és egy nagyot nyelt. Ideges. Nagyon ideges, állapította meg a nyomozólány. Vagy talán fél valamitől? 
- Miss Merryweather, maga volt az utolsó személy, aki élve látta Amanda Stuart-ot. Kérem, segítsen nekünk megoldani ezt az ügyet. Muszáj elkapnunk a gyilkost – szólalt meg újból Seraphine, hangja lágyabb volt.
Michelle az ajkait kezdte el rágcsálni, miközben az egyik kezével a füle mögé tűrt néhány tincset. Ujjait még mindig tördelte, ám sokkal erősebben. Mitől lehet ilyen ideges? 
- Oké, rendben. . – sóhajtott fel a lány végül. – Megpróbálom elmondani akkor megint. De már nem sok mindenre emlékszem.
- Próbáljon meg koncentrálni – mosolygott rá bátorítóan Garrett, Michelle pedig abbahagyta az ajkai rágcsálását.
- Egy nappal a halála előtt, késő este a műszakja után meglátogatott. – vett egy mély levegőt. – Teljesen fel volt dobva, mert találkozott a bárban egy helyes férfivel.
- Idős volt vagy fiatal? – szólt közbe Seraphine.
- Azt nem említette. Mesélte, hogy órákig beszélgettek és megígérte neki a férfi, hogy majd másnap megkeresi az öltözőjénél. Mondani akartam volna Amandának, hogy legyen óvatos, mert nekem ez túl gyanúsnak tűnik, de nem mondtam. – a lány elhalkult a mondat végénél. Szája megremegett, szemeiből pedig hirtelen eleredtek a könnyek.
Bűntudata van. Szerinte, miatta halt meg a barátnője. 
- Olyan boldognak tűnt és én nem akartam elrontani az örömét – suttogta maga elé a lány, majd kurtán letörölte a könnyeit, ám azok megállíthatatlanul folytak végig a sápadt arcán. – Aztán másnap értesültem a haláláról.
Csend állt be a beszélgetésbe. Míg Miller nyomozó szorgosan jegyzetelt, addig Seraphine sajnálkozóan meredt az előtte ülő lányra. A szobában csak a toll sercegését lehetett hallani és Miss Merryweather elfojtott sírását. A fiatal nyomozólány végül erőt vett magán és megszólalt.
- Ez nem az ön hibája – Michelle hirtelen felkapta a fejét. – Grim Reaper előre választja ki az áldozatait. Semmit nem tehetett volna.
- De igen – felelte makacsul a lány. – Megmondhattam volna neki, hogy ne menjen el dolgozni, vagy figyelmeztethettem volna.
- Biztos lehetsz abban, Michelle, ha Grim Reaper holtan akar téged látni, akkor halott is fogsz lenni. Mindegy, hogy mi történik.
- Van még valami, amit el szeretne mondani, Miss Merryweather? – szólt közbe Garrett, mire a lány hevesen megrázta a fejét.
Hiába rázta meg a fejét, Seraphine látta rajta, hogy tépelődik, és valamit nem mond el. De mit? 
- Nos, akkor ennyi lenne – állt fel Garrett. – Köszönjük a segítségét.
Seraphine azonban nem állt fel a férfivel, hanem tovább ült a kanapén és mereven a másik lányt nézte. Michelle, a kezei tördelése közben megérezte magán a nyomozólány tekintetét, így lassan felemelte a fejét, majd rápillantott. Seraphine észrevehetetlenül bólintott egyet és halványan elmosolyodott. A másik lány hangosan felsóhajtott, mire a férfi kérdőn rámeredt.
- Mégis mondani szeretne valamit? – vonta fel az egyik szemöldökét, a lány pedig bólintott egyet.
- Mielőtt még elment volna, Amanda. Mondott valami. . furcsát – nézett fel a lány, száraz ajkait pedig megnyalta.
- Mit mondott? – kérdezett vissza bíztatóan a nyomozólány. Michelle rápillantott és hozzá intézte a szavait.
- A szemei – húzta össze a szemöldökét. – Azt mondta a férfi szemeire, hogy áthatóak. Mintha belelátna a lelke mélyébe, és hogy a szemei önmagában ölni tudnának.
A két nyomozó összenézett, majd Garrett gyorsan leírta az elhangzottakat a noteszbe.
- Olyan megbabonázva mondta ezeket – állt fel a lány. – Teljesen kirázott a hideg, mikor említette. Sejtettem, hogy nem lesz ennek jó vége, és igazam lett.
- Sajnálom – mondta a másik lány, ám tudta, hogy ezzel semmit nem tud segíteni. Michelle keserűen felnevetett.
- A sajnálkozással nem tudjuk visszahozni, Amandát – felelte Michelle, és a két nyomozó egyetértet vele.
- Egy kérdésünk lenne még – nyúlt bele a táskájába Seraphine majd elővett három fényképet, melyeken az előző áldozatok voltak. – Nézzen rá a képekre. Nem ismeri fel valamelyiküket? Vagy esetleg nem látta-e őket erre fele?
A világosbarna hajú lány érdeklődve nézett rá a képekre. Pár perccel később visszaadta a nyomozólánynak őket és megingatta a fejét.
- Sajnálom, de egyiket sem ismerem – csengett bűnbánóan a hangja. – Ők lennének az előző áldozatok?
Seraphine nem válaszolt a lány kérdésére, hanem csak kurtán bólintott egyet, azután pedig mind a hárman az ajtó felé vették az irányt. Még utoljára megköszönték a segítséget, Michelle-nek, majd miután kiléptek az ajtón és amaz becsukódott utánuk, a férfi hosszan kifújta a levegőt.
- Gyönyörű pasi lehet, ha átható pillantása van – vakarta meg a fejét Garrett, mire Seraphine kétkedve pillantott rá.
- Ő egy gyilkos, Garrett. Nem egy fotó modell – forgatta meg a szemeit a lány, a férfi pedig védekezően felemelte a kezét.
- Pusztán csak egy megállapítás volt. Viszont így sem derült ki, hogy idősebb vagy fiatalabb férfit kéne keresnünk.
- Reméljük, Jessica Livons húgánál többet megtudunk – mondta a nyomozólány, mikor beszálltak a kocsiba.
- Jobb lesz, ha inkább holnap fogjuk meglátogatni, Miss Livons-t – felelte Garrett, miközben az autót indította el és kötötte be a biztonsági övét.
A fiatal nyomozónő végül nem válaszolt a férfi feleletére, hanem csak helyeslően bólintott és inkább az elhaladó házakat kezdte el nézegetni. Fejében a Michelle által elmondottak jártak, s a lány sajnos arra is rájött időközben, hogy semmivel sem haladtak előrébb az ügyben. Csupán csak annyit tudtak meg, hogy a gyilkosnak átható pillantása volt, még annyival sincsenek tisztában, hogy milyen színű a szeme a férfinek. A szemei önmagában ölni tudnának. Kelletlenül vallotta csak be magának a fiatal nyomozólány, hogy ennél többre lesz szükségük, ha el akarják kapni a Grim Reaper-t. Túlságosan is okos és ravasz.
Ha holtan akar téged látni, akkor halott is fogsz lenni. 
Seraphine megborzongva húzta össze magán a kis vékony, kékszínű kabátját mikor kiszálltak Garrettel a járőrautóból. A férfi megkerülte a kocsit majd mosolyogva a fiatal lányba karolt, és úgy indultak el a rendőrség bejárata felé. Seraphine-nak nem tűnt fel, hogy a férfi mennyire nyugtalan és feszült mióta elhagyták Miss Merryweather lakását. Arca néha fanyar fintorba torzult mikor Michelle-re gondolt, s csak remélni tudta, hogy nem fog a lány közbe avatkozni. Hiszen elvégre nem kellemes dolog, ha a rendőrség munkáját hátráltatják, igaz? Nekik kell elvégezniük a piszkos munkát, nem pedig a civil embereknek. Mihelyst a két nyomozó karöltve beljebb érkezett, Damian Holbrook nyomozó kezdett el feléjük lépkedni, arcán kisebbfajta aggódást lehetett észrevenni. Garrett elengedte Seraphine-t.

- Miss Rosier? – állt meg előttük a férfi. – Ha jól tudom, akkor önnek most lesz ebédszünete, igaz?
A megszólított személy kérdőn, egyben érdeklődve pillantott a nála csak pár évvel idősebb férfira.
- Igen, Holbrook nyomozó. De miért kérdi?
- Az előbb kaptunk egy hívást a közeli színház igazgatójától. Attól fél, hogy valaki a színház tagjai közül életveszélyben van. Ráadásul a rejtvényből ítélve, Miss Brown és Wren is arra gyanakszik, hogy a gyilkos most a színházban fog lecsapni.
- Miért, mi áll a rejtvényben? – húzta el a száját Garrett majd a mellette álló lányra pillantott, aki azonnal mondani kezdte a feladott rejtvényt.
- Csillog és villog, de a látszat néha csalhat. Ott díszeleg, ahol az ember.. – Seraphine hirtelen elhallgatott, agytekervényei pedig lázasan forogni kezdtek.
A csillogás és a villogás, bizonyára a színészekre vonatkozik, mikor reflektorfényben állnak. A”látszat néha csalhat”pedig arra, mikor valamilyen karakter bőrébe bújnak, hiszen akkor látszatot hoznak létre. . Nem. . nem áll össze a kép, egyszerűen nem, gondolta a lány összehúzott szemöldökkel, ezt követően pedig ismételten megszólalt.
- Én ezzel nem értek egyet, szerintem rossz helye.. – kezdett bele a nyomozólány, ám Holbrook félbeszakította azzal, hogy felemelte a kezét.
- Menjen el a színházba, Miss Rosier – felelte a férfi, azután pedig intett egyet Garrettnek a fejével, hogy kövesse őt.
Seraphine Rosier-t akkor, életében először szakították félbe egy teória megosztása közben, így nem volt csoda, hogy a lány megkövülten és egyben meglepődve állt egy helyben. Még Wilden sem csinált ilyet vele, pedig a férfi tiszta szívből gyűlölte a lányt. Seraphine egy hangos sóhajtást követően végül elindult ki a rendőrségről, otthagyva a folyósón méltóságát, mely elporladt akár egy hamu.

„Öltél már valaha meg egy embert? Nem? Én igen, nem is egyet. El tudod képzelni milyen jó érzés, mikor látod kialudni a fényt a szemükben? Érezni az utolsó lélegzetüket, mely elhal a szobában? Látni a félelemtől reszkető testüket? Az emberek nagyon törékenyek, és én imádom őket megtörni.”